Félő férfiak, avagy hová forduljunk, ha szorongunk

Lapunk kérdésére, hogy hová fordulhatnak a szorongva ébredő negyvenes férfiak, a szakemberek nem tudtak megnyugtató választ adni. Ezt írtuk a napokban megjelent tudósításunkban, amely arról szólt, hogy Magyarországon több középkorú férfi és családfenntartó nő hal meg ma, mint a második világháborúban vagy az antibiotikumok felfedezése előtt. Elveszítjük az ország ereje teljében lévő férfi lakosainak jelentős részét, mert akik kiesnek a munkaerőpiacról, lemaradnak a javakért küzdők társadalmi versenyében, azok önbecsülésüket vesztve szorongásos betegségek áldozataivá válnak. Minden második 65 év alatti halálozásért a stressz okozta betegségek okolhatók. Kopp Mária, a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének vezetője évek óta figyelmeztet erre, ám valódi megoldást nem tud mutatni sem ő, sem más.

Jobb híján azt mondta a professzor asszony, hogy talán az egészségpénztárakra és a tömegkommunikációra épülő közösségi programokat lehetne szervezni a helyzet javítása érdekében. Kötve hiszem mindezt: írunk eleget az állami egészségbiztosító nyomorúságáról, erre sem jut, arra sem jut - miért éppen az önbecsülésüket vesztett emberek szorongásos tüneteinek orvoslására jutna? Önkéntes és privát egészségpénztárra pedig éppen a leginkább veszélyeztetetteknek nem jut pénzük - akkor sem, amikor még nem attól szoronganak, hogy elveszítették az állásukat, hanem attól, hogy hamarosan elveszíthetik. A tömegkommunikáció már régóta nem népnevelésre, közösségi mozgalmak szervezésére való, hanem arra, hogy a kiadóvállalatok profitot termeljenek.

Tucatnyi ismerősöm van, ahol a középkorú férfi az egyetlen kereső a családban. Neki még van munkahelye - rosszul fizetik ugyan, gyakorlatilag nincsenek jogai a munkahelyén, még amit a jogszabályok leírnak, azt sem képes érvényesíteni. A középkorú férfiaknak rendszerint fiatal felnőtt gyerekeik vannak, akik már pályakezdőként sem találnak állást. (Azt még nem vizsgálta senki, hány éves korában fog meghalni az, aki úgy kezdi a felnőtt életét, hogy eleve be sem kerül a munkaerőpiacra.) A középkorú férfi, bár türtőzteti magát, elfojtott indulatot érez a munkaképes, felnőtt gyerekei iránt, akik otthon henyélnek, akármilyen iskolát végeztek is el, mert nincs szüksége rájuk a munkaerőpiacnak. Ugyanakkor fölényt is érez velük szemben - mégiscsak ő a családfenntartó, ha senkinek nem sikerül is ott semmi, azért ő még helytáll. A középkorú férfi, aki hamarosan idő előtt meghal a stressztől, már akkor is szorong, amikor még lehet önbecsülése, mert van munkahelye, és képes betölteni a tőle elvárt funkciókat, hiszen attól fél, hogy mindezt elveszítheti. Még erősebben szorong azonban, amikor a rettegett esemény bekövetkezik, kiesik a munkaerőpiacról, és "lemarad a javakért küzdők társadalmi versenyében". Hiába érzi úgy, hogy személy szerint nem hibás azért, ami bekövetkezett, azt is pontosan tudja, hogy a környezete igenis őt okolja, amiért nem képes többé helytállni.

Mit tud tanácsolni az álságos társadalom?

Változtasd meg az életed, legyél te is dinamikus, sikeres? Ugyan, hogyan? Képezd át magad, vegyél új ruhát, ha állásinterjúra mész, tegyél úgy, hogy kezed-lábad töröd más hasznáért? Vagy mondd holnaptól azt, hogy nem érdekel az uralkodó értékrend, nem érdekelnek a "javak"? De ezt csak addig mondhatod, míg megjönnek a közműszámlák, elromlik a tévéd, leszakad a farmernadrág a gyerekedről.

Nem csoda, hogy Kopp Mária professzor asszony nem tud megoldást: egy társadalomban vagy van biztonság, és akkor kevés a szorongás, vagy nincs. Ha nincs biztonság, akkor logikus az út a kannás borig, a napi két doboz olcsó cigarettáig, a tüdőrákig és a májzsugorig. Ahol korlátok nélküli, kíméletlen a verseny, ott kódolva van a kudarcos életek sokasága.