A magyarországi öngyilkossági arányokban az első nagy csúccsal Trianon után néhány évvel találkozunk, amikor az emberek kénytelenek voltak beletörődni a megváltoztathatatlanba, s ez elviselhetetlennek érzett frusztrációt okozott. A II. világháború alatt ez az arány lecsökkent; jellemző ez rendszerint a hasonlóan tragikus, de valódi kihívást jelentő helyzetekre. 1956 után néhány esztendővel, a hatvanas évek elején ismét negatív rekordot döntöttünk, ekkorra ugyanis bár viszonylag konszolidált, de a tömegek számára reménytelennek látszó helyzet alakult ki. Bár akkoriban hazánkban erről nem illett beszélni, de világszerte sokan foglalkoztak azzal, hogy miért éppen nálunk a legmagasabb az öngyilkosságok aránya. 1989-től ez az igen szomorú mutató fokozatosan javul - mondta a Demokratának dr. Kopp Mária, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének igazgatója.

- Milyen lelki folyamatok vezetnek odáig, hogy egy ember eldobja magától a legnagyobb ajándékot, az életet?
-Magyarországon s a régió többi országában, például Ausztriában vagy Csehországban nagyobb az öngyilkosságok aránya, mint a világ sok más területén. Az arab országokban öngyilkosság lényegében nem is létezik, hiszen ott a vallás ezt nagyon szigorúan tiltja, s a déli államokban is jóval alacsonyabb számokkal találkozunk. Vagyis vannak olyan kultúrák, amelyekben elfogadottabbnak tekinthető az, hogy amikor valaki úgy érzi, terhére van másoknak, akkor eldobja az életét. Azóta, hogy ezzel kapcsolatos statisztikák a rendelkezésünkre állnak, mindig az Alföldön a legmagasabbak az öngyilkossági arányok, míg a nyugati határszélen lévő megyékben sokkal alacsonyabbak. Ezek a számok átnyúlnak a földrajzi határokon is: a délvidéki magyar területeken magasabbak, mint a szerbek által lakott részeken, vagyis egyfajta nemzeti sajátosságról is beszélhetünk. Sokan helytelenül azt állítják, Magyarország vezet az öngyilkosságok számában, s akadnak olyanok is, akik megkérdezik, valóban "öngyilkos nép-e" a magyar. Mindenekelőtt jó tisztázni, hogy alapvetően alacsony számokról beszélünk, s bármennyire is tragikus és borzasztó tény, hogy évente több mint kétezerötszáz ember dobja el az életét, az egyéb halálokokhoz képest ez elenyésző szám. 1989 óta pedig kifejezett javulást láthatunk, miközben a középkorú népességet érintő egyéb betegségek területén tizenöt év elteltével még nem következett be valódi áttörés. 1989 előtt valóban hazánkban volt a legnagyobb az öngyilkosságok aránya, azóta azonban ez a szám évről évre, folyamatosan csökken, s 2001 volt az első év, amikor százezer emberre már harmincnál kevesebb öngyilkosság jutott. Természetesen még ez az arány sem ideális, de már kikerültünk a legrosszabb kategóriából.
-A Központi Statisztikai Hivatal 2003-as adatai szerint még mindig szinte pontosan kétszer annyian követtek el öngyilkosságot, mint ahányan közúti balesetben vesztették életüket. Vajon igaz-e az a feltevés, hogy pesszimista nemzet vagyunk?
-Amikor csak lehetőségem van rá, hangsúlyozom, hogy nem igaz az az alapvetés, mely szerint depressziós nép lenne a magyar. A mi vizsgálataink arra mutatnak, hogy a magyarokban hatalmas a kezdeményező készség, az emberek nagyon sokat szeretnének elérni, s emellett kifejezetten rosszul viselik, ha ez nem sikerül. Ne higgyük, hogy ez minden népnél hasonlóképen megvan: a szláv népeknél, például az oroszoknál ez a fajta kezdeményezőkészség, teljesítménymotiváció jóval alacsonyabb. Emiatt hazánkban az az ember, aki frusztrálódik, úgy érzi, hogy nem tudja elérni, amit elvár saját magától vagy éppen a környezete várna el tőle, nagyon el tud keseredni. A magyarokra jellemző a "sírva vigadó" állapot -hol egészen fönt vagyunk, hol egészen lent. Az öngyilkosságok száma egyébként a nemzeti lelkiállapotnak egy különösen érdekes mutatója. Az I. világháború után ez a szám Ausztriában volt a legmagasabb, a háború elvesztését és a Monarchia felbomlását ők tehát kiemelkedően tragikusan élték meg. A magyarországi öngyilkossági arányokban az első nagy csúccsal Trianon után néhány évvel találkozunk, amikor az emberek kénytelenek voltak beletörődni a megváltoztathatatlanba, s ez elviselhetetlennek érzett frusztrációt okozott. A II. világháború alatt ez az arány lecsökkent; jellemző ez rendszerint a hasonlóan tragikus, de valódi kihívást jelentő helyzetekre. 1956 után néhány esztendővel, a hatvanas évek elején ismét negatív rekordot döntöttünk, ekkorra ugyanis bár viszonylag konszolidált, de a tömegek számára reménytelennek látszó helyzet alakult ki. Bár akkoriban hazánkban erről nem illett beszélni, de világszerte sokan foglalkoztak azzal, hogy miért éppen nálunk a legmagasabb az öngyilkosságok aránya. 1989-től ez az igen szomorú mutató fokozatosan javul.
-Elmondhatjuk tehát, hogy a rendszerváltoztatás mind a mai napig érezhető reményhullámként söpört végig a magyar embereken?
- Szemben az alkoholizmussal, amelybe a beteg csak évtizedekkel később hal bele, az öngyilkosság azonnali reakció, így kijelenthetjük, hogy az 1989-es események pozitív hatással voltak a magyar emberek lelkivilágára.
-Szóval az a baj velünk, hogy maximalisták vagyunk?
-Teljes mértékben így van. Maximalisták és individualisták vagyunk, a végletek népe. Nemrég jelent meg egy nagyon érdekes könyv a nemzetek és a kultúrák különbözőségéről, s ebből is kiderül, hogy Magyarország egészen eltérő nemzeti karaktert mutat szomszédainkhoz, a szlovákokhoz, a szlovénekhez vagy a románokhoz képest.
-Vagyis akkor egy emelkedő lelkiállapot felemelheti az egész nemzetet is?
-Feltétlenül. Az emberek lelkiállapota a gazdasági helyzet szempontjából is meghatározó. Egy ország igazi s talán legfontosabb mutatója a lelkiállapot milyensége. Ha sokan érzik úgy, hogy helyzetük reménytelen, nem képesek elérni azt, amit szeretnének, annak egészen súlyos következményei lehetnek. A modern világban a szorongás, a depresszió, általában a lelki zavarok egyre gyakoribbá válnak, elsősorban éppen a civilizált államokban. Ez nem is csoda, hiszen a világ annyira bonyolulttá, áttekinthetetlenné, sokszor kiszámíthatatlanná válik, ami emberek tömegei számára jelent nehezen megemészthető és feldolgozható kihívásokat. Az Egészségügyi Világszervezet jelentéseiből már egyértelmĹą, hogy 45 év alatt a lelki egészség zavarai a legfontosabb egészségkárosító jelenségek, s előreláthatóan rövid időn belül a szív- és érrendszeri betegségeknél is fontosabbá válnak.
-Ön osztja azt a véleményt, mely szerint sok fizikai betegség mögött valójában lelki gondok húzódnak meg?
-Mi pontosan ezzel a problémával foglalkozunk: a szív- és érrendszeri vagy daganatos betegségek kialakulásában, lefolyásában hatalmas szerepet játszik a lelkiállapot, elsősorban a krónikus stressz. A stressz önmagában nem káros; stresszhelyzetekre, kihívásokra mindenkinek szüksége van, ám amikor valaki tartósan megoldhatatlannak érzi a helyzetét, akkor a krónikus stresszállapot az egész szervezet mĹąködését befolyásolja, mindenféle betegség kialakulásához hozzájárulhat.
-Ha még nem jutottunk el arra a pontra, hogy orvos segítségét kelljen igénybe venni, mit tegyünk?
-A keleti országokban, például Japánban vagy Kínában igen komoly kultúrája van annak, hogy már gyermekkortól megtanulják azokat a módszereket a meditációtól a légzéskontrollig, amelyekkel az ember könnyebben birkózik meg a mindennapi megrázkódtatásokkal. A miénktől teljesen eltérő életfilozófiát sajátítottak el, ennek pedig hatalmas szerepe van abban, hogy például Japánban az infarktusok előfordulási aránya sokáig tizedakkora volt, mint Nyugat-Európában. Sajnos ők is egyre inkább kezdik átvenni a nyugati civilizáció mintáit, s így náluk is egyre több mind az infarktus, mind az öngyilkosság következtében bekövetkező halálozás. Alapvető lenne, hogy modern, egyre bonyolultabbá váló világunkban a gyermekeknek már az iskolában megtanítsák, hogyan képesek fejleszteni saját túlélő képességeiket. Erre az oktatásban szinte semmiféle hangsúlyt nem fektetnek; tanulnak a gyermekek mindenfélét, csak azt nem, hogyan tudják megvédeni saját magukat. Ennek elsajátítása ideális esetben természetesen születéstől kezdődne: a szülőknek már tudniuk kéne, hogyan kell jó anyának és apának lenni, hogyan tudják átadni legsikeresebben azt a kiegyensúlyozottságot, amelynek -sokak számára még nem egészen megfejtett módon -hatalmas szerepe van. A személyiség fejlődése során vagy a "tanult tehetetlenség" állapota alakulhat ki -ez a depresszió, amikor az ember úgy érzi, mindegy, mit tesz, úgysem sikerül -, vagy ezzel szemben a "tanult sikerességé", amikor meg vagyunk arról győződve, hogy mindenben, amibe fogunk, sikeresek leszünk. Ez a modern, úgynevezett pozitív pszichológia alapfeltevése -érdekes módon ennek megalkotásában is egy magyarnak, a chicagói egyetem egyik professzorának, Csíkszentmihályi Mihálynak van nagy szerepe. A pszichológiában egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy nem mindig a negatívumokról, a tünetekről, a betegségről kell beszélni, hanem a pozitív lelkiállapotról, leegyszerĹąsítve arról, ami jó. A depresszió, a negatív lelkiállapot beszĹąkíti az embert, állandóan csak attól fél, nehogy valami baj történjen, valami rossz bekövetkezzék.
-Ami ilyenkor rendre be is következikâ�Ś
-Úgy van. A pozitív lelkiállapotban lévő ember nyitott a kihívások felé, úgy érzi, neki minden sikerül. Ă�s valóban sikeres is lesz.
- Kétkedni tilos?
-Nem kell megijednünk attól, ha vannak negatív érzéseink, hangulataink. A pozitív pszichológia vizsgálatai szerint az ember ideális esetben nagyjából egy-három arányban él át negatív, illetve pozitív érzelmeket.
-De hogyan tanuljon sikertudatot a gyermek az ön által is említett, rohanó, bonyolult világban?
-Vannak ugyan megtanulható technikák - el lehet sajátítani a relaxációt vagy a feszültség kikapcsolásának egyéb módszereit -, de ami valójában lényeges, az az általános beállítottság: hogy az ember tudatában legyen annak, hogy az életének van értelme. Hogy az élete általában egy nagyobb egység része, s képes legyen hosszú távú célokban gondolkodni. Ez pedig egyáltalán nem egyszerĹą, hiszen a modern élet mindezt nagyon bonyolulttá tette. Sokan visszasírják a régi világot, amikor valaki megszületett egy faluban, s a család rendszerint már ekkor tudta, milyen lesz a sorsa, esetleg azt is, kit vesz el vagy kihez megy feleségül. Ă�s ha csak nem ment el katonának vagy papnak, abban a rendszerben is maradt. Mostanra azonban a helyzet teljes egészében megváltozott, és így sokkal nagyobb szükség lenne arra, hogy tudatosan próbáljuk fenntartani saját pszichológiai egyensúlyunkat, megdöbbentő módon azonban erre nagyon kevés hangsúlyt fektetnek.
-Hogyan képes a mai ember megtalálni ezt a közösséget, miközben veszélyes szekták éppen arra szakosodtak, hogy a keresőkre vadásszanak?
-Az ember alapvető igénye, hogy valahová tartozzék, s az előző példát folytatva, korábban természetesnek vette, hogy a falu közösségének tagja, ahol ugyan pletykálnak, de viszonylag könnyen követhető játékszabályok léteztek. A valahová tartozás, a bizalom és az elfogadás igénye ma is ugyanúgy él mindenkiben, így ha ezt valahol felajánlják, annak óriási vonzereje van, s ezzel vissza is lehet élni. Ezzel kapcsolatban is hangsúlyozni kell a család fontosságát; hatalmas szerepe van például annak, milyen iskolába íratják a gyermekeket. Sokan azt hiszik, az iskolában az számít igazán, amit az ember megtanul, holott ennél sokkal lényegesebbek a kialakult társas kapcsolatok, az az úgynevezett társadalmi tőke, amelyből később meríthet, ha nehéz helyzetbe kerül. Borzasztó gondot jelent, hogy míg korábban annak is megvoltak a bevett formái, hogy az ifjak hol találkozhatnak, hol ismerkedhetnek, addig ez ma már egyáltalán nem egyértelmĹą. Ezért lenne olyan nagy jelentősége az olyan közösségi formáknak, mint amilyen nem is olyan régen még a táncházmozgalom volt. Sajnos azonban akármennyire is látjuk, régen milyen olajozottan történt mindez, be kell látnunk, hogy ma már nem mĹąködik. Ă�j formákat kell találnunk. Az amerikai mindennapokban ezen a téren erős visszarendeződést tapasztalhatunk: hihetetlen megtartó erővel rendelkezik ismét a civil társadalom, a fiatalok túlnyomó többsége részt vesz az önkéntes munkákban, a segítő szervezetekben, a vallási közösségekben, s ez minden esetben azt is jelenti, hogy a hasonló gondolkodású emberek egymásra találhatnak.
-Vagyis van remény arra, hogy a magyar nemzet magára talál?
-Lelki szempontból mindenképpen egy biztató folyamatot tapasztalunk: a jó értelemben vett szabadság olyan hatalmas érték, amelynek egyértelmĹąen pozitív hozadéka az öngyilkosságok arányának csökkenése. Minden negatívum ellenére tehát javuló tendencia indult el. Lassan, de biztosan.
Somorjai Viktória